Friends forever

Nehéz ügy az, amikor az ember szerelmes. Ráadásul ha egyszerre két pasiba is. Próbára teszi a kapcsolataidat. Nehéz dolog az, amikor minden pillanatot a másikkal szeretnél tölteni, de kapcsolatotok bimbózó szakaszában te elutazol egy hétre, majd egy félre, a másik elutazik három hétre, aztán te megint egy hétre. Hogy is van ez? Egyfolytában vele lennél, de mindkettőtök aktív életet él. Van a munka, a pluszmunka, az iskola, a család, a barátok. Aki ismer tudja, hogy iszonyatosan sok emberrel próbálom tartani a kapcsolatot. Ez kábé azt jelenti, hogy minden délután munka után van valaki, akivel találkozni szeretnék, mert már nagyon régen láttam. És aztán eltelik egy hónap, hat hét és újra szeretnék találkozni ezekkel az emberekkel. Persze vannak olyan élethelyzetek, amikor az ember megy, igyekszik, mindig ott van ahol lennie kell, ha kell veszélyesen alkalmazkodik. Vannak olyan emberek is, akikkel nap mint nap találkozik a munkahelyen, aztán a munka után is, vagy csak minden nap felhívják egymást telefonon fél órákra-órákra. Aztán vannak olyanok is, akikkel évente vagy másfél évente egyszer találkozik, és ugyanott folytatják, ahol abbahagyták, nincs szemrehányás, nincs beszólogatás csak örülnek egymásnak, a találkozásnak. A kapcsolatok megfelelő ápolása nagyon sok idő, rengeteg és nehéz feladat. De amikor az ember pár nélkül van, akkor csinálja, jön-megy, telefonál nem is érzi. Aztán egyszercsak megjelenik valaki az életében, akire szintén időt szeretne szánni. Szeretne vele ismerkedni, randizni, különböző élethelyzeteket kipróbálni. Ráadásul mindkét fél hozza  a barátait is a kapcsolatba, az új embereket, akik esetleg szintén megkedvelhetőek, olyanok, akikkel jó együtt lenni. De a nap továbbra is csak 24 órából áll. Mit csinál főhősünk? A pluszmunkákat nem építi le, hiszen egyrészt szereti, másrészt ezek biztosítják neki azt, hogy egyik kedvenc hobbijának a fesztiválozásnak és az utazásnak hódoljon. A maradék idő vészesen lecsökken. Ő mindent szeretne, mindenkit szeretne. De vannak a hangok és vannak a régi barátok, akik azt sugdossák a fülébe, hogy HAHÓ egyszer az életben koncentrálj már a saját életedre a saját boldogságodra - mert az vagy boldog, sugárzol!!!, azt csináld, amit szeretnél, ne akarj megfelelni mindenkinek. Ez hősnőnknek nagyon nehéz, a lelkiismerete nagyon rosszul viseli, de közben tényleg olyan boldog, hogy el sem hiszi és tudja, hogy 30 évesen talán tényleg a saját útjának kellene a legfontosabbnak lennie. Hozzáteszem nem úgy, hogy közben lesz.rja a körülötte lévő többi embert és azok érzéseit.  Igen egyszer van ilyen az életben, egyszer van egy mindent elsöprő szerelem, egy olyan lassan négy hónapja tartó eufória, ami elég sok mindent felülír. És a legjobb benne, hogy ez teljesen természetes, természetes, hogy itt van a Férfi, hogy elutazik vele külföldre, hogy elmegy vele moziba, hogy együtt süti vele a tortát, hogy együtt megy vele koncertre, biciklizni, színházba és, hogy őrülten szeretik egymást. Igen kevésbé alkalmazkodik, vagyis egy emberhez alkalmazkodik, aki nem várja el ezt tőle, mert azt szereti ha szabad. De ahhoz, hogy meg és kiismerjék egymást idő kell, minőségi idő, olykor barátokkal, olykor kettesben. Hősnőnk egy lapra tett fel mindent. Igyekszik előző kapcsolataiból tanulni és a számára legnehezebb dolgot tenni őszintének lenni akkor is, ha az a másiknak fájdalmat okozhat. A feladat tehát a nehezen kimondandó szavak kimondása, a félelem legyőzése. És ez igazából minden emberi kapcsolatra igaz, mindkét félnek ki kell mondania ami a szívén van, tudom, mert a másik a szavakból ért. A hosszú hallgatásokból, a csöndekből, a ki nem mondott szavakból nem, csak érzékeli, hogy baj van, hogy egyre nagyobb baj van. Én igyekszem...

VIEF2

Na jó, lassan eltelik egy hét, persze munkás hét áll mögöttem:) Végülis VIEF2, talán kicsit jobb a bejegyzés címe. V=Van I=Itt E=Egy F= Férfi. Hihetetlen, de igaz. És nem csak egy :) Hát igen ez a ladybirdmay már csak ilyen:) Na jó nyilván nem blogolnám bele a vakvilágba, meg az ineternetvilágba úgy, hogy tudom, hogy mindkét férfi olvassa ezt a blogot. Csak az egyik olvassa:) Nagyon egyszerű a magyarázat a másik "férfi" még nem tud olvasni, de garantálom, hogyha felnő akkor a legjobb olvasóim között lesz.
2012. júniusában történt valami. Megváltozott az életem gyökerestül. 17-én megszületett az unokaöcsém az első szerelmem Bendegúz és 23-án - igen négy hónapja - találkoztam valakivel, aki szintén nagy hatással volt/van rám. Rám talált az elsöprő szerelem? Szerintem igen. Mindkét férfi elbűvölt, lila ködbe burkolt és egyfolytában csak velük akarok lenni. Ez azért munka, barátok mellett nem könnyű, hogy ladybirdmay mindent félredobott-e? Erről szól a holnapi/mai bejegyzés...türelem...

Végre itthon...végre???

Hogy mi a VIEF arra ma nem derül fény, mert most másról kell írnom.
A hosszú hétvégét kis kiruccanással töltöttük egy "közeli" tengerparti városban és egy európai fővárosban. Hogy milyen is volt az út arról majd a héten még írok, de most elég frissen él bennem a hazautazás. Az utazás engem mindig nagy izgalommal tölt el, új emberek, új városok, új élmények, más kultúrák belélegzése, általában kevés alvás, sok pörgés. Ezért tegnap délután négy órakor, amikor még ír egyetemistát játszottam a Trinity Collegeban isten tudja hány kávé és némi Guiness után elég nehéz szívvel indultam az O'Connell Streetre, ahhoz  a buszhoz, ami kivitt a repülőtérre. Már éreztem magamban a feszültséget a buszon, hogy ne haza kell menni, ne...Aztán megérkeztünk a repülőtérre, ahol leszállva a buszról rögtön magyar hangokat , na jó "a picsába", "a kurva anyádat" hallhattunk meg. Nyugi, nyugi...persze a hosszú várakozás a biztonsági kapuknál nem segített növelni az amúgy is gyorsan fogyó türelmemet. A vizsgálaton átjutottunk.....pedig még a csizmákat is le kellett venni:) És megérkeztünk a repülőtér azon részébe, ahol csak igazán szerencsés emberek tartózkodhatnak, akiknek valahová szól a repülőjegyük..na voltak szerencsésebbek, akik nem Budapestre utaztak... A gép 20:00-kor indul, azaz hétkor írják ki azt a kaput, ahol beszállhatsz. Gondolom nem kell mondanom, hogy a tábla előtt csak magyar utasok állnak, akik bosszankodnak, anyáznak, hogy miért nem írják már ki a kaput...én lassan logikus következtetést vonok le a ryanair többi járatából és abból, hogy a legmesszebb 12-15 perc wólking tájmra a 100-200-as kapuk vannak, mi tuti onnan fogunk indulni. Az óra hetet üt, a kapu kiíródik 113 (hát igen a logikám...taps, taps) és mi történik??? Na mi? A gép utasai felkapják bőröndjeiket és elkezdenek arra az ominózus legmesszebbi 113-as irányba "loholni" közben ezt halljuk: ez a gyökér nő nekem jött, letaposták a lábam...a néhány méterre lévő Eason könyvesboltban vásárolgató magyar pár megszólal: na kiírták a  magyar gép indulását. Hihetetlen, elszomorító...egyszerűen borzasztó. Na jó tudom a franciák turkálják az orrukat, az írek köpködnek (bár ezt egy alkalommal láttam csak), minden népnek van hibája, de mi hihetetlen intelligensek és törtetőek vagyunk, pontosabban szívesen átgázolunk a másikon.  Egyébként csak halkan jegyzem meg, hogy ezekre a repülőgépekre úgy adják a jegyet, hogy mindenkinek le kell tudnia ülni, azaz mindenkinek lesz helye, persze nem feltétlen ott ahol szeretné, de kérem, akkor tessék drágább ne fapados járattal utazni, ott folyik a bor, a pezsgő, a whiskey és ott ül ahol szeretné. Odaérünk, tömeg, kettes-hármas-négyes... sorba fejlődünk. Természetesen a check-in pult üres, és üres és üres és semmi infó és már fél 8, elméletileg ekkor zárulnak a kapuk. A stewardessek nem mondanak semmit, a reptéri dolgozók vihgonak a wókitókijukba, a gyerekek üvöltenek. Mire egy 20 körüli lány beszól: "Nem igaz, hogy nem hagyja abba az üvöltést ez a gyerek! Nem tudom, hogy milyen lesz ha nekem lesz gyerekem, de biztosan nem így csinálom" Hát ja gondolom, szegény apuka és anyuka két kisgyerekkel este 8-kor, sötétben, sok csomaggal, a meleg repülőtéren, már áthúzták a gyerkőcöket Dublinon, aztán a biztonsági ellenőrzésen, aztán itt is várni kell én harmincévesen is nyűgös vagyok, nemhogy egy gyerek. De a mai 20 évesek olyan okosak! És egyszercsak megindul a becsekkolás, aztán újabb várakozás egy ajtónál, és végre áradhat ki a tömeg a repülőgéphez. Mi magyarok mit csinálunk? Ismét rohanunk, tapossuk egymást...nem számít, hogy elsodorjuk a három hónapos kisbabát az anyukájával, aki egyébként elsőbbségi jegyet vett, semmi nem számít, csak hogy felérve, leülhessünk a szuper helyünkre hátradőlhessünk és esetleg a kormányt szidva, na meg a légitársaságot na meg panaszkodva elindulhassunk egy három órás repülőúton...na én inkább próbáltam aludni...végre itthon????

VIEF

Kissé értelmetlen a bejegyzés címe? Senki sem fogja soha elolvasni? Nem baj úgyis csak főnként magamnak vagyis a magam lelkének megnyugtatása miatt írogatok, hiszen a rendszeres olvasóim már eltűntek....Na én sem foglalkoznék egy olyan blogíróval, aki félévente egy finoman fogalmazva "nem túl erős" bejegyzést ír. Úgy tűnik regényt nem fogok már írni, vagy ha igen minimum 40 évig, bár addigra már talán kicsit szenilis leszek és elfelejtem mi történt az elején mire a végére érek. Na de térjünk vissza  a blogíráshoz...Tegnap este új löketet kaptam :) Valaki, aki borzasztóan fontos a számomra azt mondta, hogy tetszik a stílusom és írjak, írjak, írjak.
Nekem ez egy terápia mindig is tudtam. Akkor kezdjük!!!
Lehet szavazni, hogy milyen kitartó leszek most!:):)
Holnap folyt. köv.
És mi a VIEF? Talán majd holnap...